Létigék – Barkos Bea és Simon Miklós kiállítása elé

Semmelweis Szalon, Budapest, 2016. május 19.

A legrégibb magyar falu. Nem kisebb tollforgató, mint Juhász Gyula nevezte így a Szegedhez húzódó, a Tisza töltéséhez kucorodó falvat, írók, költők és festők ihletadó térségét, e majálisozó, nyájas kedélyű alföldi világ közepe községet: Tápét.

A tragikus véget ért forradalmár-festő, Heller Ödön éppúgy ide kerekezett ki eredeti magyar paraszti atmoszférákért, ahogyan a népies zsánerkép mestere, Nyilasy Sándor is – előbbi a dolgos kétkeziek: szántóvetők, vízen járók, pákászok-madarászok és gyékényesek konok és szilaj élni akarását, rögbe kapaszkodó elszánását tekintette erőt adó példaképpen, utóbbi már inkább a polgáriasan magakellető, városi léptékkel kacérkodó, idealizált parasztidillt mutatta meg országnak-világnak. Heller a bőgőbrummogásos, Juhász Gyula megénekelte Tápét, Nyilasy a falu vasárnapi, ünneplőben pipiskedő orcáját örökítette meg.

De megfordult itt Bartók és Kodály is, Balázs Béla kíséretében; Móriczot Bálint Sándor kalauzolta, Móra a lebői ásatások segéderőitől szedte össze a Tápéi furfangosok anekdotaanyagát, Babits és Kosztolányi meg Juhász Gyula társaságában rándult ki a folyópartra, ahol, kicsivel lentebb az immár menthetetlen elpihenő komp állomáshelyétől, a Kárpátok és Erdélyország lelke olvad egybe a Tisza és Maros szerelmes egyesülésének képében, a Radnótit megigéző magyar faluba.

Arrafelé, ahol Attila mondabeli nyughelyét vélték tudni a régi világbeli jólértesültek. Ahol csak nemrégiben bukkantak elő a falusi kamrákat megszégyenítőn bepucolt gótikus templomszögletnek mészfehérje alól középkori falfestészetünk megejtő csudái: Szent Anna és Joáchim, a Mi Urunk és az ő Szent Anyja – no meg az okos és a balga szüzek, bájos ráadásképpen. Ahol az Árpád-kori templomtoronyból mintha ma is a tatárt átböjtölt, törököt megugrasztó harangszavacska nyelvelne a pogányvörösen izzó, bronzveretű napkoronggal, alkonyórán.

Innét, a Tisza és a Maros találkahelyétől valók az itt kifüggesztett, varázslatos munkák, Barkos Bea és Simon Miklós festményei-zománcai. És mert lelkükből éppen Tápén leledzettek, nem is csoda, ha mélyre eresztik gyökerük a két magyar folyó gazdag televényében. Kié-kié a maga módján.

Miklós mintha a Maros mentén kerekedne útra, valahányszor erdélyi falvacskák rejtelmes hallgatásához, a Hargita fenséges őserejéhez fordul ihlető látványért. A művész, akit származása egyenesen rákényszerített a maga útjának kitaposására, hetedik évtizede faggatja kitartóan minden művészet legfőbb mesterét és kiapadhatatlan témaforrását: a látható világot. Tábláin az odakinti válik egy szép arányú, kiegyensúlyozott létezés hálatelt és nyugodalmas képi lírájává. Ahogyan zománcait is a rend, az arány, a hierarchikus hangsúlyok és az elemi erejű, tiszta színek teszik menedékké a zűrzavartól, káosztól és énvesztéstől fenyegetett világban.

Bea folyama más forrásvidékről fakad elő, s vágtat megzabolázhatatlan sodorban az ismeretlen, a tenger felé. Ahogy korábban, zománcképein és plasztikáin, immár festményein is ősösztönösségű, regebeli mód öntörvényű, lávaszerűen örvénylő, szavak és kontúrok bilincseit szétrobbantó színenergiák, indulatindák bűvösködnek, lázadoznak, paráználkodnak boszorkányos nemtörődömséggel. Magma materek és magna Materek.

Ha Simon Miklós létigéje a van, Barkos Beáé a lehet és a legyen. Miklós igenel, Bea igéz. Mindketten megigéznek.

Marton Árpád